Látni is akarni kell!

Van az a fajta embertípus, amilyen én is vagyok: ott segít, ahol tud. (az más kérdés, hogy ott genya, ahol tud, ha okot adnak rá és emberi érzéseiben megalázzák, megsértik)

Ha az embert megkeresik, hogy munka kellene és az ember segít, akkor elvárNÁ, hogy az, akit kirángatott a munkanélküliség pöcegödréből, ne aknázza alá annak a szakmai hitelességét, aki segített neki, pusztán azért, mert a munkája fos és ezzel az ember, aki segítette, kénytelen napi szinten szembesülni és felhívni a delikvens figyelmét, hogy körültekintőbben végezze a munkáját.

Egy normális értékrendű ember, az én családomban, ilyenkor első nekifutásra elnézést kér az okozott kellemetlenségért, majd átgondolja, hol tudna fejlődni és igyekszik jobban teljesíteni.

De az is előfordul, hogy az ember a szerelmét is meggyőzi arról, többre hivatott, mint amit csinál, próbáljon új utakra lépni és ehhez megteremti a párnak a feltételeket a saját munkahelyén. Aztán az élet úgy hozza, hogy a két ember elválik egymástól, és az, akinek munkát szereztek, előrébb lép a ranglétrán bizonyos idő elteltével.

Ilyen esetben is jól tudna esni egy odabaszott "köszönöm, hogy akkor addig nem hagytál békén, ameddig nem mozdultam, és neked köszönhetően, a fizetésem a duplája, illetve nem kell éjjel melóznom."

Olybá tűnik, a paraszt, az paraszt és nem mindenkinek tanította meg a kedves édesanyja, hogy hol keződődik ez emberség.

kinéztem magamnak egy tündérmedált az egyik internetes oldalon, de nem volt rá pénzem. nem volt drága, de akkor sem álltam úgy anyagilag, hogy megvehessem.

akitől a linket kaptam, megkérdezte, melyik tetszik nekem. csak úgy.nem sejtettem semmit.

Karácsonyra megkaptam AH-tól.

ez a kollégám nem tartozik a legjobb barátaim közé, még csak nem is a bizalmasom, de az átlagosnál azért intimebbnek gondolnám a viszonyunkat. most kiderült, hogy bár nem vagyunk a legjobb barátok, számít neki a lelkem, mert megoldotta, hogy a vágyam eljusson a célszemélyhez.

elsírtam magam, mert már nagyon régen vágytam rá és nem is gondoltam, hogy így "talál" majd meg engem.

jó, hogy vannak még ilyen emberek. akik törődnek a másikkal.

mi az én nagy bajom ezzel az egész üggyel kapcsolatban.

Hogy nem ordíthatom világgá, mekkora gerinctelen, hazug, érzéseit felvállalni képtelen szarházi, kétszínű alak.

Az emberek nagy része egészen biztosan nem olvasta el azt a könyvet, amit én viszont igen, és ami az emberi viselkedés egyik alapvető folyamatát, az önigazolás művészetét fejti ki.

Nem is baj, hogy nem olvasták, mert azzal, hogy én viszont igen, sokkal könnyebben felismerem őket és azt, hogy mely témával kapcsolatban küzdenek hatalmas ellentmondással a bensőjükben.

Mocskosul kínozza őket a kognitív disszonancia és a nyugalmi állapot elérése érdekében a végletekig képesek hazudni - legfőképpen - maguknak, meg persze másoknak is. Olyan mértékig képesek ezt művelni, hogy a "másik" egy idő után azt érzi: ő a hülye, pedig dehogy.

Mennyire ordít a kognitív disszonancia egy olyan férfiról, aki egy átmulatott, péntek éjszaka után mást sem csinál hétvégén és az új hét kezdetén, mint azt hirdeti fennen minden létező fórumon, hogy mennyire imádja a gyerekét és mennyire tökéletes az élete, amióta az megszületett. Természetesen mindenki megkajolja ezt a szart, engem kivéve, mert az én lelki szemeim előtt élénken él az a bizonyos éjszaka, amikor a saját szememmel láttam, hogyan flörtölt lányokkal; hogyan táncolt önfeledten, mámorosan, minden megnyilvánulásával elárulván azt, hogy ő - valójában -szabadon érzi jól magát.

Kegyetlen lehet a felismerés, hogy az az élet, amit momentán él, nem önazonos vele és evidens, hogy ennek kezelése csakis újabb hazugsággal oldható.

Azért az nagyon jó érzés, amikor számtalan embertől - közvetve vagy közvetlenül- az a visszajelzés jön, hogy szeretik a többi emberrel kapcsolatos meglátásaimat és adnak a véleményemre.

Nem véletlenül mondta azt a pszichológus, kb. húsz évnyi tapasztalattal a háta mögött, hogy ha már azzal a képességgel áldott meg a JóIsten, hogy jól látom magamat és az embereket, akkor ezt használjam fel a nép javára.

Legjobb védekezés a támadás, te tudatlan, hárítóművész faszkalap?!

Amikor az ember lánya elmegy egy olyan helyre, ahol még soha nem volt (Hellinger-családállítás) és ezzel elszánja magát arra, hogy egy sokéves problémával szembenézzen, akkor ott nagy dolgok várhatóak.

Hajlamosak vagyunk mi emberek azt gondolni, hogy ha felállíttatjuk, előtte soha nem látott emberekkel, a családunkat, problémánkat, lehet mindennek rossz vége is. Különösen hisszük ezt azért, mert szinte borítékolható, hogy sírunk majd (magam sem hittem volna, de alkalmanként nevetünk is, legalábbis elégtétellel a szánk sarkában mosolygunk) és a legtöbb ember naiv módon azt hiszi, hogy a sírás egyenlő a végtelen szomorúsággal.

Nos, én már tudom, hogy nem: az biztos, hogy gyászfolyamat, kijön vmi, ami évek óta bent lapul; amit nem mutathattál ki addig (mert azt gondoltad, ez így illő - mármint nem kimutatni), de valójában tágra nyílt szemmel nézed mindazt, ami ott történik: először csak résztvevőként szemléled, mert föl nem foghatod, honnan tudják ismeretlenek a te családod, szeretteid mozdulatait, érzéseit, sőt, sokkal többet, aztán beállsz vki helyére, aki addig te voltál és akkor jön az igazi homlokonbaszás. Akkor a saját bőrödön, szívedben tapasztalod meg mindazt, amit addig csak feltételeztél, gyanítottál, hittél.

És ez a lényeg: MINDEN lezajlik a szemed előtt, amiről az állítottak hazudoznak éveken át, letagadják; úgy csinálnak, mintha semmi nem történt volna, vagy éppen szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét állítják országnak-világnak, legfőképpen pedig maguknak. 

De itt nincs titok. Itt nincs kamu, itt azt látod, ami VAN.

Hatalmas felismerésekben van részed. A felismerések pedig mindig lavina-effektussal járnak.

Ez pedig csakis pozitív lehet. Mert rálátsz dolgokra, amikről addig hittél vmit, mert azt mutatták vkik, közben pedig semmi sem volt igaz belőle.

A valóság csak jó lehet.

Olyan ez egy napja, mintha másik szemet és másik agyat kaptam volna.

És nem utolsósorban mocskosul jólesik az elégététel.

Amikor valaki otthagyja a családját, gyerek, feleség, mondván, hogy ő mást akar. Ez még rendben is van, mert hiszem és vallom, hogy egy boldogtalan kapcsolatban vergődni fölösleges és energiaemésztő, illetőleg a -tévhittel ellentétben- a gyereknek is a legszarabb.

Apuka éli tovább az életét, csajozik, dug jobbra-balra, majd nem akad több nő, vagy belefásul.

És akkor hirtelen rájön, hogy  a családját akarja vissza és ennek megfelelően minden létező fórumon hirdeti, hogy mennyire odavan a gyerekéért.

Értem én, hogy az ember felismerhet dolgokat, átértékelhet dolgokat, ha megvan benne hozzá a kellő érzelmi intelligencia és önreflexiós képesség, de vajon mennyire tükröz valós érzelmeket egy ilyen helyzet és mennyire üvölt belőle az, hogy az ember nem akar egyedül megrohadni és egy szar kapcsolatban még mindig jobb, mint egyedül?

Pénteken gyereknap lesz a cégnél.

Ide fog tódulni opcionálisan max 1600 dolgozó porontya a szülővel együtt.

Egyrészt - mivel nincs gyerekem és nem is lesz- egyedül szopok majd a munkával egész délután, mert a gyerekesekkel természetesen mindig szociálisan érzékenynek kell lenni és persze, hogy elmehet a gyerekért a bölcsibe, oviba, iskolába ( másfél óra mínusz az odaút és a visszaút). Másrészt a munkahelyemen hallgatnom kell, hogy zeng a ház a vinnyogástól, az erőltetett nevetéstől, a hisztitől és a kölykökre ripakodó szülőktől.

Azt nem lehetne, hogy a dohányzáshoz hasonlóan, a gyerekeseknek is külön, dedikélt helyük legyen és ahogy dohányfüstöt nem akarok szívni, mert idegesít és kártékony a testi, lelki fejlődésemre, ugyanúgy a gyereküvöltést, szülők seggnyaló dumáját is távol tarthassam magamtól?

Őszinte részvétemet szeretném kifejezni azon férfiaknak, akiknek a társa, a gyermekük születése után csak úgy képes arról beszélni, hogy szerelmemnek nevezi azt.

Ilyen esetekben idő kérdése csupán, mikor kúr félre a férfi.

Tárgyban megnevezettből egyeseknek van gazdagon. Amikor órákat töltesz el azzal, hogy az az arra érdemteleneket, pusztán karitatív jelleggel, jófejsgéből, és mert volt gyerekszobád, a hülye anyád és apád arra nevelt, megsegítesz. A saját idődből veszed el. Lelkes vagy. Lelkes vagy először, lelkes vagy másodszor és azt gondolod a második etap után, hogy küldetésed bevégeztetett és onnantól fogva mindneki tudni fogja a leckét.

Ígéretet kapsz arra, hogy azt a tudást, amit átadtál, terjeszteni fogják, számonkérik és - mintegy mellesleg- hálásan köszönik áldozatkész munkádat, amire lelkiismeretesen felkészültél.

Majd egy év elteltével, mint derült égből a villámcsapás, jön egy levél "hátulról", hogy tréninget kellene tartanod egy emberállománynak. Te marha azt hiszed, hogy újaknak. Hiszed ezt főleg azért, mert ahonnan a levelet küldik, az - elméletileg- tanítással legkompetensebben foglalkozók ülnek.

És itt, ezen a ponton is vagy még olyan marha, hogy segítő kezet nyújtasz.

Aztán jön a hidegzuhany: azokkal kellene munkálkodnod, akikkel már órákat, fél napokat eltöltöttél korábban és akik konkrétan leszarozzák a munkádat azzal, hogy azt mondják: ha nem vizsgáztattad őket anno, akkor mi az anyádat akarsz, nem csináltál semmit, mert azok csak ültek és hallgattak téged.

Tessék?-mondod erre.

Ti kértetek, hogy segítsek; ti ígértétek meg, hogy támaszaim lesztek; ti mosolyogtatok a pofámba, hogy köszönitek szépen, hasznos volt és több kérdésetek nem lesz?

Ti, akik egy év után azzal álltok elő, hogy csináljam újra az egészet?

Tisztelet, megbecsülés?

Hm?

A tökéletes anya a 6 és fél éves gyermekét nem íratja be iskolába, mert még nem érett rá, maradjon az oviban a társai mellett. A tökéletes anya mesét olvas esténként a gyerekének, mert az milyen személyiségfejlesztő és ezáltal rengeteg!!! időt tudnak együtt tölteni. A tökéletes anya bábszínházba viszi gyermekét és fejlesztő játékokat vesz gyermekének. A tökéletes anya külön szobát biztosít gyermeke számára, hogy meglegye az intim szférája. A tökéletes anya nem mondja meg gyermekének, hogy mit vegyen fel, válasszon ő magának, nehogy megsértse annak szuverenitását. A tökéletes anya leviszi gyermekét a nagyszüleihez, hogy megismerje a felmenő generációt és kölcsönösen pozitívan hassanak egymásra. A tökéletes anya német anyanyelvű iskolába akarja íratni jövőre gyermekét, hogy kiemelkedő teljesítményre késztesse, miközben folyton azt hangoztatja, hogy azért nem engedte fel gyermekét iskolába, hogy ne legyen teljesítménykényszeres.

A tökéletes anya leszarja, hogy gyermeke mindenkit elveszített azok közül, akiket szeret, mert azok már mind első osztályba járnak és degenrált kis három-, és négyévesekkel van összezárva. A tökéletes anya minden napra talál magának ezer meg egy elfoglaltságot, hogy levezesse a párkapcsolatnélkülisége miatti feszültséget (mondjuk ki, baszatlanságát), illetve a munkahelyi stresszt. A tökéletes anya nem hagyja, hogy gyermeke, aki a válás és a milliónyi költözés miatt egy alapvetően szorongó, magába forduló, önmagáért kiállni képtelen kisgyerek lett, mellette aludjon, szarabb napján, helyette kényelmetlen gumimatracon és / vagy vendégágyon senyved a gyerekszobában a gyerek mellett arra hivatkozván, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia egyedül aludni. A tökéletes anya, amikor beteg a gyermek, elviszi őt a nagyszüleihez, hogy az nyugodtan tudjon aludni, holott ha valakinek, hát egy beteg gyereknek mindenképpen az anyja közelségére van szüksége, illetőleg akkor van rá leginkább szüksége.

A tökéletes anya a Nevelési Tanácsadóba jár, hogy kirúgassa az óvónőket, mert azok egyszer megrángatták a gyerek kezét és a gyerek azóta állandóan szorong, minek következtében esténként ezerszer jár pisilni. A gyermeket 3 éves korában rángatták meg, a  gyermek most hat és fél éves.

A tökéletes anya azt gondolja, hogy megváltja a világot azzal, ha kirúgatja az óvónőt és nem számol azzal, hogy az új óvónő esetleg még szarabb lesz a mostaninál, ráadásul mire végigjárja a folyamatot, a gyermek már iskolába megy.

A tökéletes anya azt gondolja, hogy az egész óvoda-, és iskolarendszer az ő seggét fogja kinyalni, amíg a világ világ.

A tökéletes anya szerint mindenki MÁS hibás abban, amivé a gyermeke vált, ellenben a tökéletes anya minden cselekedetével szeretetéről biztosítja gyermekét.

A tökéletes anya amúgy orrba-szájba pszichológushoz és kineziológushoz  hordja gyermekét.

Éljenek a tökéletes anyák!

Tessék, itt van egy klasszikus példa.

Amikor vki úgy csinál jópár éven át, mintha közömbös lenne számára a másik és olyan szánalmasan apró dologgal árulja el magát, aminek létezéséről - meggyőződésem - nem is tud. Nevezetesen, hogy vasárnap este 20 órakor egy olyan dologgal kapcsolatban nyilvánítja ki tetszését, amit a másik 26 órája tett közzé. Ez nyilvánvalóan csakis úgy lehetséges , tekintve az ennyi idő alatt felhalmozódott post-ot, hogy  szánt szándékkal rákeres a MÁSIK adatlapjára és végigböngészi azt (nem titok, a Facebook-ról beszélek).

Miért kell ezt?

Mikor jön el az az idő, amikor egyesek megszűnnek álszentnek lenni és felvállalják a tetteik mögött megbúvó érzéseiket?

kemény vagyok. Valaki, akinek nem fáj semmi. Aki marcona, odamondó és jól tűri a kritikát.

Tévednek. De még mekkorát. A legtöbb szerencsétlen flótást azonban meghagyom ebben a hitben, mert ahogy elnézem a viselkedésüket másokkal szemben a legnagyobb közösségi portálon, úgy hiszem, nagyobb biztonságban vagyok, ha nem fedem fel előttük valódi érzéseimet és személyiségemet.

Ráadásul olyan végtelenül szűklátókörűek és sablonosak, hogy a felét sem értik annak, amit mondok, pedig hasznukra válna. Ellenben remekül tudnak alázni, odamondani úgy, hogy a segghülye számára is napnál világosabb: folyamatosan önigazolnak. Ettől függetlenül kurvára fel tudom húzni magam rajtuk, mert a sok hasonszőrű lúzer előtt ezzel azt a benyomást tudják kelteni, hogy én vagyok a hülye, ők meg az okosak. ...és nincs nekem annyi időm, hogy a fél világot meggyőzzem, ezért inkább hagyom a hülyéket, főjenek a saját levükben, az élet majd megtanítja a leckét nekik.

Itt pedig elmondom mindazt róluk, magamról, amit valójában gondolok.

Köcsögök.