Van az a fajta embertípus, amilyen én is vagyok: ott segít, ahol tud. (az más kérdés, hogy ott genya, ahol tud, ha okot adnak rá és emberi érzéseiben megalázzák, megsértik)
Ha az embert megkeresik, hogy munka kellene és az ember segít, akkor elvárNÁ, hogy az, akit kirángatott a munkanélküliség pöcegödréből, ne aknázza alá annak a szakmai hitelességét, aki segített neki, pusztán azért, mert a munkája fos és ezzel az ember, aki segítette, kénytelen napi szinten szembesülni és felhívni a delikvens figyelmét, hogy körültekintőbben végezze a munkáját.
Egy normális értékrendű ember, az én családomban, ilyenkor első nekifutásra elnézést kér az okozott kellemetlenségért, majd átgondolja, hol tudna fejlődni és igyekszik jobban teljesíteni.
De az is előfordul, hogy az ember a szerelmét is meggyőzi arról, többre hivatott, mint amit csinál, próbáljon új utakra lépni és ehhez megteremti a párnak a feltételeket a saját munkahelyén. Aztán az élet úgy hozza, hogy a két ember elválik egymástól, és az, akinek munkát szereztek, előrébb lép a ranglétrán bizonyos idő elteltével.
Ilyen esetben is jól tudna esni egy odabaszott "köszönöm, hogy akkor addig nem hagytál békén, ameddig nem mozdultam, és neked köszönhetően, a fizetésem a duplája, illetve nem kell éjjel melóznom."
Olybá tűnik, a paraszt, az paraszt és nem mindenkinek tanította meg a kedves édesanyja, hogy hol keződődik ez emberség.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.