Tárgyban megnevezettből egyeseknek van gazdagon. Amikor órákat töltesz el azzal, hogy az az arra érdemteleneket, pusztán karitatív jelleggel, jófejsgéből, és mert volt gyerekszobád, a hülye anyád és apád arra nevelt, megsegítesz. A saját idődből veszed el. Lelkes vagy. Lelkes vagy először, lelkes vagy másodszor és azt gondolod a második etap után, hogy küldetésed bevégeztetett és onnantól fogva mindneki tudni fogja a leckét.
Ígéretet kapsz arra, hogy azt a tudást, amit átadtál, terjeszteni fogják, számonkérik és - mintegy mellesleg- hálásan köszönik áldozatkész munkádat, amire lelkiismeretesen felkészültél.
Majd egy év elteltével, mint derült égből a villámcsapás, jön egy levél "hátulról", hogy tréninget kellene tartanod egy emberállománynak. Te marha azt hiszed, hogy újaknak. Hiszed ezt főleg azért, mert ahonnan a levelet küldik, az - elméletileg- tanítással legkompetensebben foglalkozók ülnek.
És itt, ezen a ponton is vagy még olyan marha, hogy segítő kezet nyújtasz.
Aztán jön a hidegzuhany: azokkal kellene munkálkodnod, akikkel már órákat, fél napokat eltöltöttél korábban és akik konkrétan leszarozzák a munkádat azzal, hogy azt mondják: ha nem vizsgáztattad őket anno, akkor mi az anyádat akarsz, nem csináltál semmit, mert azok csak ültek és hallgattak téged.
Tessék?-mondod erre.
Ti kértetek, hogy segítsek; ti ígértétek meg, hogy támaszaim lesztek; ti mosolyogtatok a pofámba, hogy köszönitek szépen, hasznos volt és több kérdésetek nem lesz?
Ti, akik egy év után azzal álltok elő, hogy csináljam újra az egészet?
Tisztelet, megbecsülés?
Hm?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.